Kezdem
úgy érezni hogy szép lassan minden normális emberi kapcsolatomnak lőttek. Naivan
azt hittem ennek már vége, a kevésbé értékes viszonylag régen tartó kapcsolatok
már megszűntek létezni egy költözés, egy új munkahely, egy teljesen más
élethelyzet vagy épp egy iskola befejezése után, és azok, akikkel már 10-12
éve, vagy akár közel 20 éve tartjuk napi szinten a kapcsolatot azok már nem
tűnnek el csak úgy egyik napról a másikra. Valójában nem ég a ház, hiszen
vannak, akikre bármikor számíthatok. Tudom hogy nem hagynak a szarban, és ez
fordítva is igaz, a közös nyomor összeköt, de valahogy az érzés, a gondolat
mégis bennem motoszkál. Biztos a friss élmények hozzák ezt ki belőlem, mert az
az egy hét otthon jobb volt mint Toszkánában süttetni a tököm egy pohár
vörösborral meg egy jobb szivarral (na jó, talán nem), annak ellenére is hogy
gyakorlatilag minden hivatalos és félhivatalos szerv próbált szétszívatni, de a
családdal, haverokkal, barátokkal eldumált minden perc arany volt.Na, ennek újból vége, vissza a szürke
szar hétköznapokba, a krautok közé. Nyilván csak magamnak köszönhetem hogy itt
és így vagyok, a távolság biztosan nem segít, de úgy érzem a két szar közül
talán a kevésbé szart választottam. Vagyis remélem, mert azért egy kicsit
félek. Az egyik oldalról tökéletes, nyugis munka, nincsenek bajok, relatív
anyagi biztonság, nem kell egész nap rohanni és mindenkinek lelki támasz lenni,
rohanni anyámhoz, nagyihoz, mindent csinálni, mindent intézni, ott lenni
egyszerre négy helyen, saját élettel elmaradni. Kicsit olyan mintha most
szabadságon lennék, kivettem volna a szabadságot az életből. De félek hogy ha
ez így marad és ezek az emberek eltávolodnak tőlem, akkor már nem lesz ott
senki. Hogy ez után az önzés után nem jön új ember a helyükre, nem vagyok én
olyan hogy csak úgy lecserélek valakit a lelki középhátvéd poszton, és akkor
biztosan megkattanok. Mert a pénzkeresés csak fedősztori. Azért vagyok messze,
mert itt nincs az otthoni élet, annak minden bajával. Csak most kezdem érezni
hogy azok az emberek akik annyi energiát kivesznek belőlem, egy másik fronton
sokat, nagyon sokat adnak. És az most rohadtul hiányzik.
Nem tudom mi legyen, ha egyszer innen hazajutok, a heti 60-70 óra munka se fog
sokat segíteni, meg azért a szar is megvár. Most mindenki gyűjti dobozokba,
először csak gyufásdobozba, de most már cipősdobozokban van, és mire hazaérek,
addigra konténerből borítják majd rám. Kétségtelen azonban, hogy a földrajzi
közelség könnyebbé teszi majd a szocializálódást.Nincs tanulság, talán csak annyi hogy ne
gondolkozzatok annyit. Legalábbis az én egyszerű gondolatvilágom erre enged
következetni, úgyhogy neki is álltam sanyargatni magamat, változtatni bizonyos
dolgokon, életmódon, hogy az újdonság ereje elterelje a figyelmem egy időre.
Hosszú távon pozitív, de most szenvedés, kényelmetlen és fájdalmas, szóval
valami eredménye is lesz, biztosan. És most épp lefoglal hogy felállok innen
is, mint már annyiszor, és hogy kibaszott kemény vagyok és bármit megcsinálok
amit elhatározok. Lehet még a cigiről is leszokom, bár az aktuális körülményeket
figyelembe véve az most tényleg az önszopatás non plus ultrája lesz, úgyhogy
hangosan még nem merem kimondani.Bocsánat, befejeztem a picsogást.
Van egy gyerekkori barátom, Máté. Amikor anno ~6-7 éve mindenki a gyerekkori baráti társaságból visszaköltözött pestre (a szülők által kvázi ránk kényszerített vidékre “menekülésből”) Máté barátom ott maradt csomádon, azóta is ott van.
Nemrég felmerült a lehetőség, hogy végre neki is lehetősége lenne beköltözni a fővárosba, és ez elgondolkodtatott. Mátéval már csak pár havonta beszélek pár szót, amikor találkozunk valami összenépi mulatozás (szülinap, előkarácsony, ilyenek..) alkalmával, azaz mintha kicsit megkopott volna a barátságunk.. De aztán végig gondoltam, hogy Ő számomra egy olyan ember, akitől bármennyire is távol kerülök, vagy bármennyire is keveset beszélek vele, valahogy mindig ott marad bennem, és ezt nem tudja holmi “távolság”, vagy épp szar családi események láncolata megváltoztatni. Olyan ez mint egy régi sportkocsi, amit állni hagysz a garázsban pár évig, poros lesz, koszos, de aztán amikor kihozod, és lemosod, pontosan ugyan olyan, mint anno, amikor először ültél benne.
Úgyhogy arra jutottam, hogy sodorjon minket bármerre is az út, vannak azok a barátságok, amik egyszerűen nem tudnak megszűnni. Valószínűleg amint beköltözik Máté pestre, pontosan ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.. lesz mit bepótolnunk, de basszameg, régen a semmiről tudtunk órákon át beszélni egy focipálya mellett a padon, képzelem mi lesz, ha még “valódi” tartalma is van a beszélgetéseinknek.
Ahogy írtad, a szar megvár, de a barátokkal azért tűrhetőbb a szar, na :) (”A közös nyomor összeköt”). Aki lemorzsolódik, az valójában nem a barátod volt, csak egy haver, akivel valószínűleg egyébként is csak felszines kapcsolatot ápoltál (egyébként az ilyenek sem vesznek el sosem teljesen, mert pont a felszinessége az erőssége ezeknek). Ha valaki hiányzik, legyen az barát, családtag, vagy bárki, sose félj elmondani nekik, hogy egyébként mennyire fontosak, és mennyire hiányoznak a mindennapjaidból.
Az meg, hogy épp ott, ahol vagy, nincs szar, szerintem csak annak köszönhető, hogy “vendégségben” vagy. Azért itthon eléggé sok idő volt, míg összejöttek a hullámok a fejed felett. Ha kint maradnál örökre, és ott lenne egy feleséged, kiskutyád meg házad, akkor ott is betalálna a szar, csak épp másik fajta, hidd el. :)
Hívd ki a családot, haverokat - ha van lehetőséged - egyszer egyszer oda hozzád, mutasd meg hogy élsz, ez mindig olyan win-win szituáció. Néha hívd fel a fontosabbakat skype-on, dumáljatok, táv-sörözzetek ( meglepően jó poén egyébként :)) )
Csak pozitívan! Persze tudom, a tizedét se ismerem a problémáidnak, de hátha :)
( Bocsánat, hogy belepicsogtam a picsogásodba ;) )
